Rengeteget sétálunk (én többet). Az állandó útvonalról már írtam (part-játszótér-haza). Van kialakulóban alternatíva. Most, hogy gyakrabban süt a nap, Jankát már eléggé zavarja, így aluljárók után kutat, ahol meghúzhatja magát a fény elől (a büdösben). Szóval be a városba az aluljáróhoz; aztán esetleg nagy nehezen le a partra. Alku pozícióba kényszerítem: ha felveszem, akkor nincs cumi és takaró, csak ha sétál, de akkor is inkább csak cumi, mert abból több is van (elhagyható), takaróból (és a hozzátartozó gombból) csak egy. (Egy ilyen alkalomkor kesergett, hogy csak a „gombot akajom”: az orrához érintette, majd mehettünk tovább.)

Pénteken is ébredés után a mindennapi rutin szerint eü. séta következett volna. Azonban egészséges életünk másfelé kanyarodott. Lévén egy banán, amit Jankának csinos szeletekben kínáltam fel, miután a kérsz banánt? kérdésemre igennek számító cumis ühüm…-mel felelt; azonban meglátva a banánt, hangos nemekkel folytatta eszmefuttatását. Akkor csináljak belőle turmixot? (Rövid) igen! Tessék a turmixod, szívószállal! Nem! Ezek után némi szóváltásba keveredtünk, aminek sírás lett a vége. Néhány perc múlva kijött a szobából, mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ölembe (én morcos fejet vágtam, mert elvégre mégiscsak megint hülyére vett!), mire fejét hátrahajtva rám néz: – Édesapa, mért haragszol? – ami után már úgy csinálni sem tudtam, mint aki haragszik, de azért elmondtam. Ezután megegyeztünk, hogy rakok a turmixba kakaót, és úgy issza. Ezek után sem kellett neki, amire én megint „szomorú lettem”. Janka megint leült mellém: – Édesapa, szomorú vagy? – Igen. – Akkor megölellek! – és megölelt. Így aztán már úgy sem tudtam csinálni, mint aki szomorú, meg egyébként is, tanulja meg, hogy ha az embert vigasztalják, akkor vigasztalódjon is meg!
Öltözés! – adtam ki végül az utasítást (leginkább magamnak, mert az öltözés azt jelenti, hogy többször is el kell fogni Jankát, hogy a ruhadarabokat ráadjam; persze ma délután azt mondtam, hogy megyünk az autót vezetni, egyből ő hozta a kabátját…). De eszembe jutott, hogy én elég éhes vagyok, és mi lenne, ha amíg Janka fölöltözik (vöhaha), addig megkóstolgatnám a császár szalonnát, amit délelőtt vettünk (húsvéti időszak…), és így is lett: Jankával beszalonnáztunk uzsonna gyanánt, föl nem öltöztünk, sétálni nem mentünk, de a banánt se ettük meg. Persze azért 6 előtt befejeztük a szalonázást, mert hát állítólag hat után már csak másnap illik enni…

Ma este fél tízkor nekiestünk a tiramisunak; ha egyszer ilyenkor készül el!!!…

Különösen a kezdők figyelmébe: http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=8rGDItJIxvM

Szombaton a jó időre való tekintettel kirándulást határoztunk, és úgy is lett: áthajóztunk a túl partra, hogy aztán felbiciklizzünk a kis hegyre. Azért biciklivel, hogy Jankát ne kelljen cipelni; hátihordóval más lenne, mint a nyakamba; meg ezt magyarázzam meg az ortopédnak… Szóval Judit az első kis emelkedőnél kidőlt, én fittségem teljes tudattalanságában szélesen vigyorogtam, hogy aztán a következő kanyarban én is leszálljak a bringáról. Szóval feltoltuk a biciklit a hegyre, hogy aztán annál nagyobb örömmel jöjjünk majd le. Amikor sütött a nap, öröm volt fenn lenni, amikor nem, azon értetlenkedtem, minek hoztam magamnak sört; így aztán az egyre gyakrabban előbukkanó napfényben azért csak elkortyoltam. Közben Janka belepisilt a Rajnába (hivatalos álláspont; valójában – de ezt Janka nem tudja! – nem, mert nem folyt le a hegyről a folyóba!), csináltunk néhány képet is: ezen látszódik, hol lakunk (mármint a ház!):

A hajótól jobbra, a harmadik mólóval majdnem egy vonalban, a parttól kissé beljebb lévő fenyőfától még beljebb, a szárazföld felé, jó látható, hol lakunk! (Egyáltalán nem, de élőben megtaláltuk!)

Ha majd valóban jó idő lesz (még jobban), és pokrócot se felejtünk el vinni, újra elmegyünk, mert tényleg szép volt: Erpeler Ley!

Tegnap szülinapi ajándék vásárlásba kezdtünk Jankával. Motorral mentünk, de mint kiderült, ez csak nehezítette a feladatot.

(A kép illusztráció, mivel, mint az jól látható, ez a bicikli!!!)

Mert először szokásos délelőtti játszótéri program volt, majd kellő fáradsággal (Apa, vigyél!) indulás a boltba. Itt kosár az egyik kézben, másikban motor, közben Janka üldözés: – Ezt! – Nem, ez sem kell nekünk! – Ez jó lesz? – Biztos nagyon jó, de nekünk nem kell! – Ezt, ezt, ezt akajom! (az 50 műanyag lila/rózsaszín baba közül az egyik); hogy igazából hogy oldottam meg, nem emlékszem, mert aztán a lényeg: fizettünk nagy nehezen végre, és boldogan távoztunk a szemben lévő boltba. Illetve próbáltunk, mert az ajtóban észrevettem, hogy a motor valahol a boltba való bemenés és a kasszánál történő fizetés között elveszett. Janka várj meg itt! – szóltam szerintem elég határozottan, de igazából nem gondolhattam volna komolyan. Mivel visszamentem, jeleztem e pénztárosnak, hogy csak a motort keresem, és szerencsésen megtaláltam a bolt legtávolabbi sarkában. Valószínűleg éppen valamit megmentettem Janka kezéből, ami így tűnt egyszerűbbnek. Szóval megvan a motor – hol van Janka??!!! A pénztáros kislány is pánikba esett, együtt nézelődtünk a két bolt között az utcán: akkor mutatta, hogy ő beszalad a saját boltjába, én pedig a szemköztibe. Hát sikerült úgy bemennie a boltba, hogy senki ott tartózkodónak nem tűnt fel, hogy bejön egy kislány, és szemeteslapátot akar vásárolni seprűvel…; szóval meglett, kiszaladtam, hogy megvan, aztán újra elkezdtem keresni.

Becsszó ez volt az első; ill. rosszul fogalmaztam, mert ebben megfogalmazásban benne rejlik egy második, és sok következő elvesztés is, szóval egyedüli és megismételhetetlen eset (ma például már nem történt meg!)!

Mai merengés: mit tegyen egy gyámoltalan apuka, ha gyerekét a játszótéren egy másik anyuka (határozottan férjjel és gyerekkel együtt, aki annyi idős, mint Janka) egy kicsi zacskó csipsszel vacsora előtt kínálja? Hát én Jankára és az anyukára hagytam a döntést, és Janka elfogadta, majd megköszöntük magyarul és németül (talán spanyolok voltak egyébként!), hazafelé pedig megette, majd jóízűen megvacsorázott. Azért én nem etetném meg más gyerekét semmivel a szülő beleegyezése nélkül!
Khm-khm: igaz, kapott tőlünk egy kisfiú egy kekszet, de Jankától!!! És ez úgy történt, hogy Janka elkezdett barátkozni (a szó eredeti értelmében, figyeltem!) ezzel a kisfiúval: adott neki gesztenyét, mire  a kisfiú egy szál százszorszépet (hogy idegen nyelvű olvasóink is biztosan beazonosíthassák a növényt: Bellis perennis) hozott, és ezt honorálta Janka keksszel. Jó fej kisfiú volt, mert szóba állt Jankával, mármint metakommunikáltak, meg a végén elköszöntek: tschüss!

Janka tanulja a barát/barátkozás témakört: – Ez mi? – Egér. – És ki hagyta ott? – Édesapa vagy Édesanya. – És hol a barátja, a laptopja?
Csókolózó pár a tévében: – Mit csinálnak? – tanácstalan csöndből Janka megment minket újabb kérdésével: Barátkoznak? – Igeen!!

Tegnap előtt igen vicces fektetésünk volt, mivel én a konyhában neteztem, Judit odabent, miközben Janka elalvására vártunk; így aztán e-maileztünk: – itt vagy? mi a helyzet? – Janka épp most hajította át a hálószobába a kispárnáját, hogy átjöhessen érte. Tehát mindjárt alszik… – bírod röhögés nélkül vagy már ideges vagy?! – Nem vagyok ideges. Nagyon cuki, és amúgy csöndben van. Igazából én bénáztam el, mert ott ülök, ahol lát a tükörből.

Séta, este 6 után. Mivel 9-ig világos van, nehéz az estét elindítani. És Janka amúgy is 5-ig alszik; de ma felkeltem! (Persze, ha végre elalszik!) A sétánál szabály, hogy egyedül kell a játszótérig menni, különben hazamegyünk! (De ha az a cél, hogy hazamenne, akkor egyéb praktikához kell fordulni.) Most ment is a dolog: le a partra, vissza a sétálóutcába, egyedül, a kisbabakocsiját tolva. Minden pocsolyába beletolta a babakocsiját, de ő nagyterpeszben ment át fölötte, nehogy belelépjen. (Belelépett.)Aztán nyafogás, hogy vigyem el a játszótérre. Itt keksz evés kezdődött, azonban már az első kiesett a szájából a földre: – Akkor ezt a kacsáknak adjuk! – sikerült leszerelnem az első próbálkozását, hogy én vigyem. Tehát egyik kézzel babakocsi tolás, másikban a kacsának szánt keksz; ha megálltunk lefelé kekszet enni, akkor átölelte a kacsának szánt kekszet tartó kezével a babakocsi fogóját, és a másikkal kekszet vett; találékony: először elengedte a babakocsit, és csodálkozott azon, hogy elgurult! Leértünk a partra, kacsát kerestünk, és találtunk. A kekszet letette a földre, és előbb békésen, majd mérgesen szólingatta a kacsákat, de egyik se tolta oda a csőrét. Aztán észrevettem, hogy a keksz mégiscsak eltűnt: Janka jóízűen ropogtatta el, ha már a kacsának nem kellett…

A néni két hétig nem lesz itthon, és nekünk kell etetni a macskát (nem a kutyával!); hogy Jankát idézzem: most én!

Janka szavajárása, ha már valamit nem bírunk kivárni, és helyette megcsináljuk: – Janka, rakd helyére a könyved! – Nem! – Légy szíves! – Nem! – Akkor helyre rakhatom? – Igen! – 1-2 másodperc múlva: – Most én! – pattan fel dühösen.

De talán folytatnám ott, hogy biztos mindenki ismer ilyen idétlen filmjeleneteket, amikor valaki kizárja magát a saját lakásából: ez mindig az élettől olyan távolinak hatott, hogy kevéssé váltottak ki belőlem kacagást. Hát amikor pénteken kizártam magunkat, akkor sem kacagtam… Történt ugyanis, hogy a szemetet levittem, de ugye ez egyedül nem megy („én is jövök!). A szelektív kukáknál szépen összetaposta Janka flakont (ahogy Lolától látta; csak nem nagyon érti, hogy bizonyos palackokat mért nem szabad összetaposni (az megy visszaváltásra 25 centért); ha a gyerekkel tapostatjuk össze a flakont, egy-két dologra figyeljünk: 1. előtte öblítsük ki/igyuk ki mind egy cseppig; 2. mindenképpen csavarjuk le a kupakot, mielőtt – Lolától nagyon meggondolatlanul eltanulva – ráugrik a gyerek! És lehetőleg vagy egészen, vagy csak olyan mértékig, hogy ne lője be a szekrények alá a kupakot…); ahogy ötödik próbálkozásra „most ő” próbálja kidobni a flakont, egyszer csak a hazajutás nehézsége villant fel a fejemben: igazából a kukák az udvarban vannak, tehát otthon vagyunk, viszont mivel csak kiszaladtunk az udvarra kidobni a szemetet, csak pulcsit és papucsot vettünk, viszont egy ajtó választ el minket a meleg háztól. Az ajtón egy kilincs van, és az a belső felén, kívülről csak kulccsal nyílik. Míg oda nem érünk titkon reménykedem (bár jelen esetben a titkon reménykedés nem releváns, hiszen kitől titkolhattam volna? Janka egy óráig nem értette, mért nem megyünk be a meleg lakásba, tehát előle biztos nem…), hátha nem is csuktam be, csak kicsit behajtottam, hogy a meleg ne jöjjön ki: hát nem jött ki, mert  – ahogy a macska a fára, – az ajtó be volt csukva (általam; mivel a macskát érkezésemkor kizavartam a mínusz 10-be, nem engedtem be, és azóta kerül; kicsit izgultam, ha ez olyan benti fajta macska, akkor lehet, hogy megfagy; bár mivel este, amikor megérkeztem, és értetlenül bámultam a német tv adásokat, a szívbajt hozta rám, amikor megjelent a hálószobában, szóval!). Se baj, gondoltam, és mondtam, hogy Jankát nyugtassam, de ő aztán nem izgult, velem ellentétben. Lehet vagy 8 fok, pppb konstrukcióban odakinn: papucs, pulcsi, és pelus nélkül, mert Janka már nagylány (- Én nem vagyok nagylány! – Kislány vagy? – Nem! Janka vagyok!), így odahaza bugyi van, pelus nincs; és az állandó rettegés miatt óránként „ülj a bilire” akció-sorozat. Se baj, újra mondom, Édesanya hamarosan hazaér, hiszen delet mondott, most pedig 3/4 1!

Végül háromnegyed kettőkor sikerült a nénit felébreszteni, aki éjszakás, és ilyenkor 4-ig alszik…; Judit kettőkor végzett, rosszul emlékeztem. De addig is bemenekültünk a mosókonyhába, ott játszottunk (bekapcsoltam egy fagyaszót, hogy melegítse a helységet…); egyszer kiszaladtunk pisilni, mert attól rettegtem, hogy ha még be is pisil Janka, akkor aztán itt vége mindennek: de hiába az árnyékos barackfa (de talán inkább nem árnyék volt, hanem nem is sütött a nap…), nem sikerült, nem jött semmi. Jankára ráadtam a saját pulcsimat, az nem tetszett neki, mert a földig ért, és nem tudott benne menni, és a kezét sem találtuk meg az ujjában. Végül, miután az egész két négyzetméteres mosókonyhát alapos tanulmányozásra szemügyre vettünk, minden játszható játékkal (csipesz, gyertya; a mosópor nem tartozott közé, bár biztos az lett volna a legizgalmasabb…) játszottunk (ez nem a fiatal és kezdő anyukák többes száma (kakiltunk, szopiztunk, bepisiltünk, stb., én is be kellett kapcsolódjak!), végül az ölembe vettük, hogy megnézzük az utcán , jön-e Édesanya, végül, miután sokadszorra győződtünk meg arról, hogy nem sikerült a nénit felébreszteni.

Vasárnap lemaradtunk a miséről: szokás szerint 11-re mentünk (nem mintha csak akkor tudnánk felkelni, hanem akkor van a gyerekmise; na jó, de…), viszont elsőáldozás volt, és a Miatyánkra értünk oda;. szóval viszonylag rövid mise volt. Persze ilyenkor (is) elég kiábrándító a puccos, templomot csak ilyenkor látogató, gúnyos, nem törődöm szekularizált tömeg. Azon gondolkodtam, hogy van az, hogy a kereszténység kigúnyolása folyamatosan nem jogsértés; hamarosan újra az ősegyház korát fogjuk élni, amikor a szent gúny és nevetség tárgyává válik?!

Viszont mise után nagy séta, mert megnéztük a furcsa égi jelentséget: sütött a nap…; ma is: akkorát sétáltunk Jankával, hogy hazaérve jól beebédelt, majd egyszer csak elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul; aludt majdnem három órát. Néhány kép a máról:

Igazából én sosem énekeltem, mivel még túl kicsi voltam, amikor kellett volna, és bár kisdobosnak már elsőben avattak kiváló tanulmányi eredményem miatt, de egy évre rá cserkész lettem (tiszteletbeli, mivel még túl kicsi voltam ahhoz is, szóval csak táborozgattam), úttörőnek pedig Tábikné kérésére sem jelentkeztem. Egyébként Jankának most vettünk egy könyvet, amiből betűket tanulhat (valóban korai, viszont versikés, de nagyon béna versek), és az ú betűs rész az úttörővasútról szól. Szóval átköltjük; ezt is, meg mást is.

Lola – akinek meséit nem igazán szeretjük, mert elég idegesítő (de a cd változatban DTK okoskodó magyarázkodása (te kiss butus; nem, nem, nem) egyenesen rettenetesen idegesítő), szerencsére Janka sem sokat kéri, inkább a die Tiger-t, mert hogy németül is rajta van a Maszkabálon, múltkor kiverte a hisztit a játszótéren, hogy nem vagyok hajlandó neki németül elénekelni. El is menekült a melletünk hintázó kislány. Szóval Lola daddynek szólítja akit mi következetesen édesapának. Tudom, régimódi, Apának is szólíthat, de nincs annál nagyobb büszkeség, mint amikor a templomban elrikkantja magát mise végén, mikor már az orgona sem szól, hogy „Édesapa, hol vagy?”, majd rohan hozzám! (Esetleg az, amikor mindez Magyarországon történik, mert ott más is megérti, mit mondott…)

No de ünnepről akartam írni, ének, ami a mai napról jutott eszembe, hogy még nem írtam meg.
Ott kezdődött az elgondolás, hogy nem sok mindenkinek kívántam boldog húsvétot (nem kell máris röhögni, most nem arra gondoltam megint, hogy nem beszélek németül (sem), hanem hogy levélben, haza). Akkor legalább megírom, milyen volt, itt, idegenben.
Hát igazából nincsenek egyértelmű olyan emlékeim, amikor nem énekeltem passiót, valamilyen szereppel, tehát ez volt a legkülönösebb. Meg hogy nem tudtam, mit éneklek, hogy mit prédiákál a pap (azt más napokon sem, ez nem a húsvét különlegessége!), csak a szövegeket olvastam az olvasóval/pappal párhuzamosan érthető nyelven.
A virágvasárnap elég meglepő volt, mert csak odáig olvasták el az evangéliumot, hogy Jézust elfogják. Úgyhogy tovább én sem juthattam az olvasásban, mert ment tovább a mise. És nem énekelték, hanem mondták. Pedig van énekkara a templomnak, aznap hallotuk először, és elég ügyesek is.
Csütörtökön együtt voltunk, Judit késett, mert az egyetemen éppen olyan órán volt, ahol egyébként a tanár a katolikusokat cikizte az imádsággal…
Pénteken életem legrövidebb nagypénteki liturgiája volt, viszont szép pillanat volt a kereszthódolat, amit térdhajtással, és egy égő gyertya letételével lehetett végezni.
Szombaton csak én mentem, mert hogy hosszú lesz, és fél 9-kor kezdődött. Az Appolinariskirche-be mente, a hegyre, tök sötétben, mert  a turista úton nem volt világítás. Nagyon szép volt, volt tűzszentelés a templom előtt, mind az összes olvasmány; két apácanéni énekelt (ott laknak a teplom mellett, kolostorban), elég szépen, ja, és az egész gitáros volt; ilyenen sem voltam még. Szép volt, de azért egy kis gregorián igazán elfért volna…
Vasárnap mentünk mindahányan, (hárman), Jankával mentem olvasni/játszani most én, hogy Juditnak is legyen húsvét. Bementünk a többi gyerekkel a kápolnába az olvasmányok alatt, ahol foglalkoztak velük, de Janka még túl pici volt, a gitáros bácsitól meg is ijedt, úgyhogy kijöttünk. De a végén a hitoktató néni Jankának is aditt gyertyát. És mise végén egy másik néni is odajött hozzánk beszélgetni, hogy hogy vagyunk, van-e szükségünk valamire; igazán kedves volt. Persze Janka tehet az egészről, mert fel-alá sétafikált, mindenkire mosolygott, vagy morcogott, vágta a pofákat, közben deneveérhangon egyfolytában beszélt, átrendezte az összes gyertyát, de áldozás után azért vissza rakta, sőt, egy-két hívő, aki jött gyújtani, annak az elpakoltakból adott. Szóval elég figyelemfelkeltő volt.
Így telegetett a húsvét; a köztes időben csavarogtunk a parton (lakás-part-játszótér-lakás), ettünk (ez és az erre való készület tette ki az idő legjavát).

Mivel már elég hosszú, ezért befejezném, de a mai nap elég vicces volt: kajálni voltunk a főiskolán: Janka ingyen ehet, kap egy egész adagot, aminek az lett az eredménye, hogy mivel én öt adagra főztem kocsonyát, most azt eszem legalább egy hétig, szóval én nem voltam beszmítható állapotban evés szempontjából. Janka többet evett, mint Judit, mind levesből, mind másodikból, ami egyébként elég érdekes („nincs csúnya lány…”) ízű barna löttyel votl megöntözve; a saláta pedig eszméletlen volt! (mármint ki tudta azt a semmihez sem hasonlítható borzalmas ízkombinációt létrehozni…). És Janka motorozott: néhányan majdnem elestek tálcástul, amikor elszáguldozott előttük, és röhögtem, Judit aggódott, hogy soha többé be sem engednek minket erre a helyre, de abban azért megállapodtunk, hogy motor nem jön velünk, csak majd ha kint is tudunk enni (van rá lehetőség). És aztán felfedezte Janka, hogy van etetőszék, tehát legközelebb az ülés is biztonságosabb lesz…
Hazafelé sajnos az elégtelen kommunikáció miatt a takaró Juditnál maradt, így dolgozni kellett, hogy megnyugodjanak a kedélyek, és végül tök jót játszottunk délután.

És voltunk bicikliboltban, láttunk olyan király tandem bicikliket, hogy arra kellet rájönnöm, a százlábúnek elég sok pénze lehetett, hogy azt adott Bogyóéknak; mi csak 30 euróért gyerekülést fogunk venni, nem 4500-ért bringát…

A szokásos – sajnos két napos – „nem akarsz inkább a bilire ülni” kérdésre adott ma délutáni finom válasz.

Ma egyébként nyugodt éjszakát követően kiegyensúlyozott napunk volt: megmásztuk az Apollinaris hegyet (Janka többet teljesített, hiszen a hegymászás közben a babakocsit is megmászta, bár azt még a hegy aljában); viszont nem volt játszás a játszótéren, mert két kislány hintázott, és ez elég ok volt Janka szerint arra, hogy hazainduljunk, amint odaértünk. „És a kájjú (Calliou) most mit csinál?” volt a kérdés, miközben ült a kocsiban, mentünk a játszótérre.

Mai újdonság:

• van két biciklink (az egyik az egyetemé, a másik a házinénié)
• ma fújt a szél
• kocsonyát főztem, ami majdnem nagyon sós lett, de figyeltem rá, így csak sós lett

Mai kérdés:

az előbbi háromból melyik nem újdonság, mert mindennap fújt? (többet nem segítünk!!!)

Ma a parton beszélgettem egy német nénivel: sajnos elfelejtettem itthon megnézni, hogy a fej amit vághattam, az vajon „oh, milyen elbűvölően mosolyog ez a fiatalember”, vagy „az egy dolog, hogy még németül sem tud, de még ilyen bárgyú mosolyt!”, szóval vajon melyik gondolatot váltottam ki belőle. Már sokadszorra találkoztunk: ő kutyát, engem Janka sétáltatott. És valószínűleg ezt közölte volna velem, de a dekódolóm nem működött. De majd legközelebb:

– Guten Tag, Frau! Das ist schön Tag! Meine Namen ist Gábor! Ich komme aus Ungarn! Ich wohne in Remagen. Wie geht es Ihnen?

– Danke, Herr Gábor, gut! – ámul el a Frau néni, miközben a kutyája odakakál a lába mellé.

(A nyelvtanár javítása a bejegyzés nyilvánossá való tétele után: Wir haben einen schönen Tag! Mein Name ist Gábor!)

Ez valami vicc?

Nem. Gábor tegnap erős elhatározást tett, hogy a legjobb remageni sztorikat ráérő idejében leírja.

Nos igen, ráér, nincs semmi dolga, egész nap otthon van Jankával, tisztára, mint valami ráérő otthon- és gyesen lévő anyuka, aki bármit csinálhat, mert egész nap otthon van, ráér. Ezzel az antifeminista gondolattal az első napokban leszámoltam, felnőtt létem tevékenységét kizárólag Janka alvási idejére tudtam beszúrni (e-mail, internetezés – mind az öt honlap!, egy kis passziánsz….; ja és vannak a nem számítógéphez köthető tevékenységek, mint például…..; egyszer már olvastam is; kétszer; szakdolgozathoz anyagot; de ahhoz is előbb-utóbb számítógép kell). Bár tegnap és ma megfigyeltem, hogy Janka kb. fél órácskát 5-10-15 vagy ennél kevesebb percet) egyedül is eljátszogat, tehát van remény, és ez ma egy kicsit működött is. Egy -egy levelet kiszaladtam megnézni, aztán vissza, mert táncolni kellett, szoknyát kellett venni, majd pisilni, olvasni huszadszorra is ugyanazt a könyvet, amit egyébként már nem csak Janka, hanem én is fejből tudok; aztán a szokásos alvási procedúra: azonban ma nem én aludtam el délután hamarabb, mivel mérges lettem, hogy a gyümölcslével mindent összelocsolt az ágyban (minek odavinni?! minden csak nevelés kérdése; erről jut eszembe:). Minden olvasott oldalra rábök, és ez a rövid, de egyértelmű utasítás hagyja el csöpp kicsike száját: „Ezt akarom!” (Amit egyébként kiskora óta nem, vagy alig mondunk neki, mert hát akarni…; na ezt se mondtuk!). Erre rámosolygok: „szeretném!”, amire visszamosolyog, és utánozhatatlan huncut szótagolásba kezd: „sze-jet-ném!”. No most a könyv ha 20 oldalas, akkor hússzor játszódik le; néha én fáradok el, és elfelejtek szólni; azonban tegnap pl. Janka nem koncentrált eléggé, és kimondta: „Ezt szejetném!”, így egybe szótagolás, előzetes kérés és huncut mosolygás nélkül; aztán rájött, és rám nevetett: azóta ilyen nem volt….

Játszótér:

Minden séta omegája: onnan már nincs visszatérés, legalábbis Janka saját lábán (alternatívák: babakocsi, nyak; öl: na azt már nem, ahhoz nehéz vagy, Janka!). Ki a házból, le a partra, kavicsszedés (a kutyák is ott sétálnak, és a kavicsot ők nem szedik, hanem termelik, tehát résen kell lenni!), bújócska a DK hajótársaság bódéja körül, (ahonnan a reklámanyagot is szerintem csak mi hordjuk, tekintve, hogy ma láttam az első konkrét turista csoportot a parton), majd az aznapi úticél: játszótér! Legfeljebb ideág motorozik, de más a nagy stégnél feladja, bújocska után. De a játszótér egy titkos energiaátadó bázis is egyben, mivel nem lehet olyan fáradt Janka, hogy ott ne kezdődjön új élet! De itt is mindennek rendje van: először csúszda (most már hanyagolja; különben is az első két napon lecsúszott, de utána már alig-alig, tegnap és ma egyáltalán nem), majd felmászni egy toronyra, onnan leugrás (édesapára), majd hinta, békák (mérleghinta) (ez utóbbiak értelme akkor teljesedik ki, ha Judit is ott van: két hinta van egymás mellett, tehát ott is, a mérleghintán meg hát természetes, hiszen ahhoz két ember kell! Viszont: csak Jankának van kesztyűje és mindenki más már rég megfagyott mellette…), majd falmászás, ahol pontos megállóhelyek vannak, ahol keksz-osztás van (az alábbi szövegvariánssal: „kekszet akajok!” – „kérek!” – „kéjek!”). Eleinte senkit nem láttunk a játszótéren, néhány félig megfagyott biciklista húzott el a parton, ill. mivel úgy tűnik, a városban mindenkinek van kutyája, és azok a partra járnak ööö…. egészségügyi sétára, hát azokat. (mivel a parton van a játszótér is…)

Emberek:

Az első napokban eléggé csodálkoztam, mert senkit nem láttam az utcán (- néhány fok, hideg szél). Aztán gyík szindróma: ma már többen vannak, sőt, ma tömegeket láttam (legalább 20-an voltunk egyszerre 100 méteren belül!); na meg turistákat is!

Elmentünk megnézni egy játszóházat, az oviban ajánlották, ahova remélhetőleg májustól Janka járni fog. Már a kapuban visszafordultam volna legszívesebben. De bementünk, ahol Janka hangosan megszólalt: „Büdös van!” Igazából röhöghetnékem volt, mert tényleg büdös volt, Judit benn maradt érdeklődni, mi meg kimenekültünk. Aztán mikor Judit kijött, mondja, hogy havi néhány száz euró; én meg kiakadtam, hogy ez egy putri, akkor se hoznám ide, ha ingyen lenne; és tényleg: nem is vittük oda! (nem is ingyen volt…)

Lakás:

Meg vagyunk elégedve, íme:

Jó, lehet jönni vendégségbe! (ez egy meghívó!) Nincs mosogató gép; de még csak néhányszor fejeltem le a falat/mennyezetet/féltetőt. Ami jó, hogy Janka külön alszik, mióta itt vagyunk, ügyesen rászokott. Néha átmászik hozzánk éjszaka, aztán amikor jobban magához tér visszamászik; legutóbb pelenka nélkül, mert én meg levettem aztán órákig így aludt…; de egyáltalán nem ázott el az ágy, aminek örültem, bár izgultam, de (hogy fokozzam) nem annyira, hogy emiatt felkelljek és bepelenkázzam…;

Szóval azért ez nem mind ma történt, és ennél már csak rövidebb feljegyzéseket készítek, hogy az utókor tanulhasson őseinek gyermeteg/gyermekes történeteiből (is).

Ja igen. Pisti egyszer csak itt járt. Este álmos volt, reggel korán ment. Kár. Jó volt élőben látni valakit, aki magyarul beszél rajtunk kívül; és egyszercsak a parton találkoztunk egy kolozsvári fickóval, csak Janka nyafogott, és nem nagyon tudtunk beszélgetni; az kiderült, hogy itt dolgozik és ritkán hall magyar szót!