Igazából én sosem énekeltem, mivel még túl kicsi voltam, amikor kellett volna, és bár kisdobosnak már elsőben avattak kiváló tanulmányi eredményem miatt, de egy évre rá cserkész lettem (tiszteletbeli, mivel még túl kicsi voltam ahhoz is, szóval csak táborozgattam), úttörőnek pedig Tábikné kérésére sem jelentkeztem. Egyébként Jankának most vettünk egy könyvet, amiből betűket tanulhat (valóban korai, viszont versikés, de nagyon béna versek), és az ú betűs rész az úttörővasútról szól. Szóval átköltjük; ezt is, meg mást is.

Lola – akinek meséit nem igazán szeretjük, mert elég idegesítő (de a cd változatban DTK okoskodó magyarázkodása (te kiss butus; nem, nem, nem) egyenesen rettenetesen idegesítő), szerencsére Janka sem sokat kéri, inkább a die Tiger-t, mert hogy németül is rajta van a Maszkabálon, múltkor kiverte a hisztit a játszótéren, hogy nem vagyok hajlandó neki németül elénekelni. El is menekült a melletünk hintázó kislány. Szóval Lola daddynek szólítja akit mi következetesen édesapának. Tudom, régimódi, Apának is szólíthat, de nincs annál nagyobb büszkeség, mint amikor a templomban elrikkantja magát mise végén, mikor már az orgona sem szól, hogy „Édesapa, hol vagy?”, majd rohan hozzám! (Esetleg az, amikor mindez Magyarországon történik, mert ott más is megérti, mit mondott…)

No de ünnepről akartam írni, ének, ami a mai napról jutott eszembe, hogy még nem írtam meg.
Ott kezdődött az elgondolás, hogy nem sok mindenkinek kívántam boldog húsvétot (nem kell máris röhögni, most nem arra gondoltam megint, hogy nem beszélek németül (sem), hanem hogy levélben, haza). Akkor legalább megírom, milyen volt, itt, idegenben.
Hát igazából nincsenek egyértelmű olyan emlékeim, amikor nem énekeltem passiót, valamilyen szereppel, tehát ez volt a legkülönösebb. Meg hogy nem tudtam, mit éneklek, hogy mit prédiákál a pap (azt más napokon sem, ez nem a húsvét különlegessége!), csak a szövegeket olvastam az olvasóval/pappal párhuzamosan érthető nyelven.
A virágvasárnap elég meglepő volt, mert csak odáig olvasták el az evangéliumot, hogy Jézust elfogják. Úgyhogy tovább én sem juthattam az olvasásban, mert ment tovább a mise. És nem énekelték, hanem mondták. Pedig van énekkara a templomnak, aznap hallotuk először, és elég ügyesek is.
Csütörtökön együtt voltunk, Judit késett, mert az egyetemen éppen olyan órán volt, ahol egyébként a tanár a katolikusokat cikizte az imádsággal…
Pénteken életem legrövidebb nagypénteki liturgiája volt, viszont szép pillanat volt a kereszthódolat, amit térdhajtással, és egy égő gyertya letételével lehetett végezni.
Szombaton csak én mentem, mert hogy hosszú lesz, és fél 9-kor kezdődött. Az Appolinariskirche-be mente, a hegyre, tök sötétben, mert  a turista úton nem volt világítás. Nagyon szép volt, volt tűzszentelés a templom előtt, mind az összes olvasmány; két apácanéni énekelt (ott laknak a teplom mellett, kolostorban), elég szépen, ja, és az egész gitáros volt; ilyenen sem voltam még. Szép volt, de azért egy kis gregorián igazán elfért volna…
Vasárnap mentünk mindahányan, (hárman), Jankával mentem olvasni/játszani most én, hogy Juditnak is legyen húsvét. Bementünk a többi gyerekkel a kápolnába az olvasmányok alatt, ahol foglalkoztak velük, de Janka még túl pici volt, a gitáros bácsitól meg is ijedt, úgyhogy kijöttünk. De a végén a hitoktató néni Jankának is aditt gyertyát. És mise végén egy másik néni is odajött hozzánk beszélgetni, hogy hogy vagyunk, van-e szükségünk valamire; igazán kedves volt. Persze Janka tehet az egészről, mert fel-alá sétafikált, mindenkire mosolygott, vagy morcogott, vágta a pofákat, közben deneveérhangon egyfolytában beszélt, átrendezte az összes gyertyát, de áldozás után azért vissza rakta, sőt, egy-két hívő, aki jött gyújtani, annak az elpakoltakból adott. Szóval elég figyelemfelkeltő volt.
Így telegetett a húsvét; a köztes időben csavarogtunk a parton (lakás-part-játszótér-lakás), ettünk (ez és az erre való készület tette ki az idő legjavát).

Mivel már elég hosszú, ezért befejezném, de a mai nap elég vicces volt: kajálni voltunk a főiskolán: Janka ingyen ehet, kap egy egész adagot, aminek az lett az eredménye, hogy mivel én öt adagra főztem kocsonyát, most azt eszem legalább egy hétig, szóval én nem voltam beszmítható állapotban evés szempontjából. Janka többet evett, mint Judit, mind levesből, mind másodikból, ami egyébként elég érdekes („nincs csúnya lány…”) ízű barna löttyel votl megöntözve; a saláta pedig eszméletlen volt! (mármint ki tudta azt a semmihez sem hasonlítható borzalmas ízkombinációt létrehozni…). És Janka motorozott: néhányan majdnem elestek tálcástul, amikor elszáguldozott előttük, és röhögtem, Judit aggódott, hogy soha többé be sem engednek minket erre a helyre, de abban azért megállapodtunk, hogy motor nem jön velünk, csak majd ha kint is tudunk enni (van rá lehetőség). És aztán felfedezte Janka, hogy van etetőszék, tehát legközelebb az ülés is biztonságosabb lesz…
Hazafelé sajnos az elégtelen kommunikáció miatt a takaró Juditnál maradt, így dolgozni kellett, hogy megnyugodjanak a kedélyek, és végül tök jót játszottunk délután.

És voltunk bicikliboltban, láttunk olyan király tandem bicikliket, hogy arra kellet rájönnöm, a százlábúnek elég sok pénze lehetett, hogy azt adott Bogyóéknak; mi csak 30 euróért gyerekülést fogunk venni, nem 4500-ért bringát…