Igazából én sosem énekeltem, mivel még túl kicsi voltam, amikor kellett volna, és bár kisdobosnak már elsőben avattak kiváló tanulmányi eredményem miatt, de egy évre rá cserkész lettem (tiszteletbeli, mivel még túl kicsi voltam ahhoz is, szóval csak táborozgattam), úttörőnek pedig Tábikné kérésére sem jelentkeztem. Egyébként Jankának most vettünk egy könyvet, amiből betűket tanulhat (valóban korai, viszont versikés, de nagyon béna versek), és az ú betűs rész az úttörővasútról szól. Szóval átköltjük; ezt is, meg mást is.

Lola – akinek meséit nem igazán szeretjük, mert elég idegesítő (de a cd változatban DTK okoskodó magyarázkodása (te kiss butus; nem, nem, nem) egyenesen rettenetesen idegesítő), szerencsére Janka sem sokat kéri, inkább a die Tiger-t, mert hogy németül is rajta van a Maszkabálon, múltkor kiverte a hisztit a játszótéren, hogy nem vagyok hajlandó neki németül elénekelni. El is menekült a melletünk hintázó kislány. Szóval Lola daddynek szólítja akit mi következetesen édesapának. Tudom, régimódi, Apának is szólíthat, de nincs annál nagyobb büszkeség, mint amikor a templomban elrikkantja magát mise végén, mikor már az orgona sem szól, hogy „Édesapa, hol vagy?”, majd rohan hozzám! (Esetleg az, amikor mindez Magyarországon történik, mert ott más is megérti, mit mondott…)

No de ünnepről akartam írni, ének, ami a mai napról jutott eszembe, hogy még nem írtam meg.
Ott kezdődött az elgondolás, hogy nem sok mindenkinek kívántam boldog húsvétot (nem kell máris röhögni, most nem arra gondoltam megint, hogy nem beszélek németül (sem), hanem hogy levélben, haza). Akkor legalább megírom, milyen volt, itt, idegenben.
Hát igazából nincsenek egyértelmű olyan emlékeim, amikor nem énekeltem passiót, valamilyen szereppel, tehát ez volt a legkülönösebb. Meg hogy nem tudtam, mit éneklek, hogy mit prédiákál a pap (azt más napokon sem, ez nem a húsvét különlegessége!), csak a szövegeket olvastam az olvasóval/pappal párhuzamosan érthető nyelven.
A virágvasárnap elég meglepő volt, mert csak odáig olvasták el az evangéliumot, hogy Jézust elfogják. Úgyhogy tovább én sem juthattam az olvasásban, mert ment tovább a mise. És nem énekelték, hanem mondták. Pedig van énekkara a templomnak, aznap hallotuk először, és elég ügyesek is.
Csütörtökön együtt voltunk, Judit késett, mert az egyetemen éppen olyan órán volt, ahol egyébként a tanár a katolikusokat cikizte az imádsággal…
Pénteken életem legrövidebb nagypénteki liturgiája volt, viszont szép pillanat volt a kereszthódolat, amit térdhajtással, és egy égő gyertya letételével lehetett végezni.
Szombaton csak én mentem, mert hogy hosszú lesz, és fél 9-kor kezdődött. Az Appolinariskirche-be mente, a hegyre, tök sötétben, mert  a turista úton nem volt világítás. Nagyon szép volt, volt tűzszentelés a templom előtt, mind az összes olvasmány; két apácanéni énekelt (ott laknak a teplom mellett, kolostorban), elég szépen, ja, és az egész gitáros volt; ilyenen sem voltam még. Szép volt, de azért egy kis gregorián igazán elfért volna…
Vasárnap mentünk mindahányan, (hárman), Jankával mentem olvasni/játszani most én, hogy Juditnak is legyen húsvét. Bementünk a többi gyerekkel a kápolnába az olvasmányok alatt, ahol foglalkoztak velük, de Janka még túl pici volt, a gitáros bácsitól meg is ijedt, úgyhogy kijöttünk. De a végén a hitoktató néni Jankának is aditt gyertyát. És mise végén egy másik néni is odajött hozzánk beszélgetni, hogy hogy vagyunk, van-e szükségünk valamire; igazán kedves volt. Persze Janka tehet az egészről, mert fel-alá sétafikált, mindenkire mosolygott, vagy morcogott, vágta a pofákat, közben deneveérhangon egyfolytában beszélt, átrendezte az összes gyertyát, de áldozás után azért vissza rakta, sőt, egy-két hívő, aki jött gyújtani, annak az elpakoltakból adott. Szóval elég figyelemfelkeltő volt.
Így telegetett a húsvét; a köztes időben csavarogtunk a parton (lakás-part-játszótér-lakás), ettünk (ez és az erre való készület tette ki az idő legjavát).

Mivel már elég hosszú, ezért befejezném, de a mai nap elég vicces volt: kajálni voltunk a főiskolán: Janka ingyen ehet, kap egy egész adagot, aminek az lett az eredménye, hogy mivel én öt adagra főztem kocsonyát, most azt eszem legalább egy hétig, szóval én nem voltam beszmítható állapotban evés szempontjából. Janka többet evett, mint Judit, mind levesből, mind másodikból, ami egyébként elég érdekes („nincs csúnya lány…”) ízű barna löttyel votl megöntözve; a saláta pedig eszméletlen volt! (mármint ki tudta azt a semmihez sem hasonlítható borzalmas ízkombinációt létrehozni…). És Janka motorozott: néhányan majdnem elestek tálcástul, amikor elszáguldozott előttük, és röhögtem, Judit aggódott, hogy soha többé be sem engednek minket erre a helyre, de abban azért megállapodtunk, hogy motor nem jön velünk, csak majd ha kint is tudunk enni (van rá lehetőség). És aztán felfedezte Janka, hogy van etetőszék, tehát legközelebb az ülés is biztonságosabb lesz…
Hazafelé sajnos az elégtelen kommunikáció miatt a takaró Juditnál maradt, így dolgozni kellett, hogy megnyugodjanak a kedélyek, és végül tök jót játszottunk délután.

És voltunk bicikliboltban, láttunk olyan király tandem bicikliket, hogy arra kellet rájönnöm, a százlábúnek elég sok pénze lehetett, hogy azt adott Bogyóéknak; mi csak 30 euróért gyerekülést fogunk venni, nem 4500-ért bringát…

A szokásos – sajnos két napos – „nem akarsz inkább a bilire ülni” kérdésre adott ma délutáni finom válasz.

Ma egyébként nyugodt éjszakát követően kiegyensúlyozott napunk volt: megmásztuk az Apollinaris hegyet (Janka többet teljesített, hiszen a hegymászás közben a babakocsit is megmászta, bár azt még a hegy aljában); viszont nem volt játszás a játszótéren, mert két kislány hintázott, és ez elég ok volt Janka szerint arra, hogy hazainduljunk, amint odaértünk. „És a kájjú (Calliou) most mit csinál?” volt a kérdés, miközben ült a kocsiban, mentünk a játszótérre.

Mai újdonság:

• van két biciklink (az egyik az egyetemé, a másik a házinénié)
• ma fújt a szél
• kocsonyát főztem, ami majdnem nagyon sós lett, de figyeltem rá, így csak sós lett

Mai kérdés:

az előbbi háromból melyik nem újdonság, mert mindennap fújt? (többet nem segítünk!!!)

Ma a parton beszélgettem egy német nénivel: sajnos elfelejtettem itthon megnézni, hogy a fej amit vághattam, az vajon „oh, milyen elbűvölően mosolyog ez a fiatalember”, vagy „az egy dolog, hogy még németül sem tud, de még ilyen bárgyú mosolyt!”, szóval vajon melyik gondolatot váltottam ki belőle. Már sokadszorra találkoztunk: ő kutyát, engem Janka sétáltatott. És valószínűleg ezt közölte volna velem, de a dekódolóm nem működött. De majd legközelebb:

– Guten Tag, Frau! Das ist schön Tag! Meine Namen ist Gábor! Ich komme aus Ungarn! Ich wohne in Remagen. Wie geht es Ihnen?

– Danke, Herr Gábor, gut! – ámul el a Frau néni, miközben a kutyája odakakál a lába mellé.

(A nyelvtanár javítása a bejegyzés nyilvánossá való tétele után: Wir haben einen schönen Tag! Mein Name ist Gábor!)

Ez valami vicc?

Nem. Gábor tegnap erős elhatározást tett, hogy a legjobb remageni sztorikat ráérő idejében leírja.

Nos igen, ráér, nincs semmi dolga, egész nap otthon van Jankával, tisztára, mint valami ráérő otthon- és gyesen lévő anyuka, aki bármit csinálhat, mert egész nap otthon van, ráér. Ezzel az antifeminista gondolattal az első napokban leszámoltam, felnőtt létem tevékenységét kizárólag Janka alvási idejére tudtam beszúrni (e-mail, internetezés – mind az öt honlap!, egy kis passziánsz….; ja és vannak a nem számítógéphez köthető tevékenységek, mint például…..; egyszer már olvastam is; kétszer; szakdolgozathoz anyagot; de ahhoz is előbb-utóbb számítógép kell). Bár tegnap és ma megfigyeltem, hogy Janka kb. fél órácskát 5-10-15 vagy ennél kevesebb percet) egyedül is eljátszogat, tehát van remény, és ez ma egy kicsit működött is. Egy -egy levelet kiszaladtam megnézni, aztán vissza, mert táncolni kellett, szoknyát kellett venni, majd pisilni, olvasni huszadszorra is ugyanazt a könyvet, amit egyébként már nem csak Janka, hanem én is fejből tudok; aztán a szokásos alvási procedúra: azonban ma nem én aludtam el délután hamarabb, mivel mérges lettem, hogy a gyümölcslével mindent összelocsolt az ágyban (minek odavinni?! minden csak nevelés kérdése; erről jut eszembe:). Minden olvasott oldalra rábök, és ez a rövid, de egyértelmű utasítás hagyja el csöpp kicsike száját: „Ezt akarom!” (Amit egyébként kiskora óta nem, vagy alig mondunk neki, mert hát akarni…; na ezt se mondtuk!). Erre rámosolygok: „szeretném!”, amire visszamosolyog, és utánozhatatlan huncut szótagolásba kezd: „sze-jet-ném!”. No most a könyv ha 20 oldalas, akkor hússzor játszódik le; néha én fáradok el, és elfelejtek szólni; azonban tegnap pl. Janka nem koncentrált eléggé, és kimondta: „Ezt szejetném!”, így egybe szótagolás, előzetes kérés és huncut mosolygás nélkül; aztán rájött, és rám nevetett: azóta ilyen nem volt….

Játszótér:

Minden séta omegája: onnan már nincs visszatérés, legalábbis Janka saját lábán (alternatívák: babakocsi, nyak; öl: na azt már nem, ahhoz nehéz vagy, Janka!). Ki a házból, le a partra, kavicsszedés (a kutyák is ott sétálnak, és a kavicsot ők nem szedik, hanem termelik, tehát résen kell lenni!), bújócska a DK hajótársaság bódéja körül, (ahonnan a reklámanyagot is szerintem csak mi hordjuk, tekintve, hogy ma láttam az első konkrét turista csoportot a parton), majd az aznapi úticél: játszótér! Legfeljebb ideág motorozik, de más a nagy stégnél feladja, bújocska után. De a játszótér egy titkos energiaátadó bázis is egyben, mivel nem lehet olyan fáradt Janka, hogy ott ne kezdődjön új élet! De itt is mindennek rendje van: először csúszda (most már hanyagolja; különben is az első két napon lecsúszott, de utána már alig-alig, tegnap és ma egyáltalán nem), majd felmászni egy toronyra, onnan leugrás (édesapára), majd hinta, békák (mérleghinta) (ez utóbbiak értelme akkor teljesedik ki, ha Judit is ott van: két hinta van egymás mellett, tehát ott is, a mérleghintán meg hát természetes, hiszen ahhoz két ember kell! Viszont: csak Jankának van kesztyűje és mindenki más már rég megfagyott mellette…), majd falmászás, ahol pontos megállóhelyek vannak, ahol keksz-osztás van (az alábbi szövegvariánssal: „kekszet akajok!” – „kérek!” – „kéjek!”). Eleinte senkit nem láttunk a játszótéren, néhány félig megfagyott biciklista húzott el a parton, ill. mivel úgy tűnik, a városban mindenkinek van kutyája, és azok a partra járnak ööö…. egészségügyi sétára, hát azokat. (mivel a parton van a játszótér is…)

Emberek:

Az első napokban eléggé csodálkoztam, mert senkit nem láttam az utcán (- néhány fok, hideg szél). Aztán gyík szindróma: ma már többen vannak, sőt, ma tömegeket láttam (legalább 20-an voltunk egyszerre 100 méteren belül!); na meg turistákat is!

Elmentünk megnézni egy játszóházat, az oviban ajánlották, ahova remélhetőleg májustól Janka járni fog. Már a kapuban visszafordultam volna legszívesebben. De bementünk, ahol Janka hangosan megszólalt: „Büdös van!” Igazából röhöghetnékem volt, mert tényleg büdös volt, Judit benn maradt érdeklődni, mi meg kimenekültünk. Aztán mikor Judit kijött, mondja, hogy havi néhány száz euró; én meg kiakadtam, hogy ez egy putri, akkor se hoznám ide, ha ingyen lenne; és tényleg: nem is vittük oda! (nem is ingyen volt…)

Lakás:

Meg vagyunk elégedve, íme:

Jó, lehet jönni vendégségbe! (ez egy meghívó!) Nincs mosogató gép; de még csak néhányszor fejeltem le a falat/mennyezetet/féltetőt. Ami jó, hogy Janka külön alszik, mióta itt vagyunk, ügyesen rászokott. Néha átmászik hozzánk éjszaka, aztán amikor jobban magához tér visszamászik; legutóbb pelenka nélkül, mert én meg levettem aztán órákig így aludt…; de egyáltalán nem ázott el az ágy, aminek örültem, bár izgultam, de (hogy fokozzam) nem annyira, hogy emiatt felkelljek és bepelenkázzam…;

Szóval azért ez nem mind ma történt, és ennél már csak rövidebb feljegyzéseket készítek, hogy az utókor tanulhasson őseinek gyermeteg/gyermekes történeteiből (is).

Ja igen. Pisti egyszer csak itt járt. Este álmos volt, reggel korán ment. Kár. Jó volt élőben látni valakit, aki magyarul beszél rajtunk kívül; és egyszercsak a parton találkoztunk egy kolozsvári fickóval, csak Janka nyafogott, és nem nagyon tudtunk beszélgetni; az kiderült, hogy itt dolgozik és ritkán hall magyar szót!