Szombaton a jó időre való tekintettel kirándulást határoztunk, és úgy is lett: áthajóztunk a túl partra, hogy aztán felbiciklizzünk a kis hegyre. Azért biciklivel, hogy Jankát ne kelljen cipelni; hátihordóval más lenne, mint a nyakamba; meg ezt magyarázzam meg az ortopédnak… Szóval Judit az első kis emelkedőnél kidőlt, én fittségem teljes tudattalanságában szélesen vigyorogtam, hogy aztán a következő kanyarban én is leszálljak a bringáról. Szóval feltoltuk a biciklit a hegyre, hogy aztán annál nagyobb örömmel jöjjünk majd le. Amikor sütött a nap, öröm volt fenn lenni, amikor nem, azon értetlenkedtem, minek hoztam magamnak sört; így aztán az egyre gyakrabban előbukkanó napfényben azért csak elkortyoltam. Közben Janka belepisilt a Rajnába (hivatalos álláspont; valójában – de ezt Janka nem tudja! – nem, mert nem folyt le a hegyről a folyóba!), csináltunk néhány képet is: ezen látszódik, hol lakunk (mármint a ház!):

A hajótól jobbra, a harmadik mólóval majdnem egy vonalban, a parttól kissé beljebb lévő fenyőfától még beljebb, a szárazföld felé, jó látható, hol lakunk! (Egyáltalán nem, de élőben megtaláltuk!)

Ha majd valóban jó idő lesz (még jobban), és pokrócot se felejtünk el vinni, újra elmegyünk, mert tényleg szép volt: Erpeler Ley!

Tegnap szülinapi ajándék vásárlásba kezdtünk Jankával. Motorral mentünk, de mint kiderült, ez csak nehezítette a feladatot.

(A kép illusztráció, mivel, mint az jól látható, ez a bicikli!!!)

Mert először szokásos délelőtti játszótéri program volt, majd kellő fáradsággal (Apa, vigyél!) indulás a boltba. Itt kosár az egyik kézben, másikban motor, közben Janka üldözés: – Ezt! – Nem, ez sem kell nekünk! – Ez jó lesz? – Biztos nagyon jó, de nekünk nem kell! – Ezt, ezt, ezt akajom! (az 50 műanyag lila/rózsaszín baba közül az egyik); hogy igazából hogy oldottam meg, nem emlékszem, mert aztán a lényeg: fizettünk nagy nehezen végre, és boldogan távoztunk a szemben lévő boltba. Illetve próbáltunk, mert az ajtóban észrevettem, hogy a motor valahol a boltba való bemenés és a kasszánál történő fizetés között elveszett. Janka várj meg itt! – szóltam szerintem elég határozottan, de igazából nem gondolhattam volna komolyan. Mivel visszamentem, jeleztem e pénztárosnak, hogy csak a motort keresem, és szerencsésen megtaláltam a bolt legtávolabbi sarkában. Valószínűleg éppen valamit megmentettem Janka kezéből, ami így tűnt egyszerűbbnek. Szóval megvan a motor – hol van Janka??!!! A pénztáros kislány is pánikba esett, együtt nézelődtünk a két bolt között az utcán: akkor mutatta, hogy ő beszalad a saját boltjába, én pedig a szemköztibe. Hát sikerült úgy bemennie a boltba, hogy senki ott tartózkodónak nem tűnt fel, hogy bejön egy kislány, és szemeteslapátot akar vásárolni seprűvel…; szóval meglett, kiszaladtam, hogy megvan, aztán újra elkezdtem keresni.

Becsszó ez volt az első; ill. rosszul fogalmaztam, mert ebben megfogalmazásban benne rejlik egy második, és sok következő elvesztés is, szóval egyedüli és megismételhetetlen eset (ma például már nem történt meg!)!

Mai merengés: mit tegyen egy gyámoltalan apuka, ha gyerekét a játszótéren egy másik anyuka (határozottan férjjel és gyerekkel együtt, aki annyi idős, mint Janka) egy kicsi zacskó csipsszel vacsora előtt kínálja? Hát én Jankára és az anyukára hagytam a döntést, és Janka elfogadta, majd megköszöntük magyarul és németül (talán spanyolok voltak egyébként!), hazafelé pedig megette, majd jóízűen megvacsorázott. Azért én nem etetném meg más gyerekét semmivel a szülő beleegyezése nélkül!
Khm-khm: igaz, kapott tőlünk egy kisfiú egy kekszet, de Jankától!!! És ez úgy történt, hogy Janka elkezdett barátkozni (a szó eredeti értelmében, figyeltem!) ezzel a kisfiúval: adott neki gesztenyét, mire  a kisfiú egy szál százszorszépet (hogy idegen nyelvű olvasóink is biztosan beazonosíthassák a növényt: Bellis perennis) hozott, és ezt honorálta Janka keksszel. Jó fej kisfiú volt, mert szóba állt Jankával, mármint metakommunikáltak, meg a végén elköszöntek: tschüss!