Mert hogy ez is az élet velejárója (folyója…). Gondolkodtam, mennyire illik erről írni, de ma délutáni alvás helyett egy nagy adag kaka fogadott bugyiba csomagolva a szoba közepén, ami alapvetően meghatározta a napi hangulatot. Alvás helyett először a könyv lepisilése következett, majd félórás szünet után az előbbi akció. A félre értések elkerülése érdekében: mindkettő Janka volt! Persze, jogosan lehet Janka felháborodva, hogy ezt ide leírom, miközben a sajátomról egy szót sem ejtek. – Tudod, Janka, ez azért van, mert ha  Te kakálsz, bárhol, bármikor, bárhová, az mindenkinek aranyos, míg az én béltraktusom ecsetelgetése nem sok emberből vált ki hasonlót, érted? – Értem! – mondaná Janka, és biztos lehetnék benne, hogy nem érti.

Épp ma néztük egy magyar népmesét, ahol a feleség mindig éppen mást csinált, mint amit  a férj kért tőle:  – Tiszta Janka – így szóltam. Bármikor szólok, hogy erre megyünk, a másik irányba indul; ha azt mondom, pisilni!, nem; ha azt kérem, igya meg a tejet, nem; ezért aztán, akárcsak a népmesében, módszert váltottam: – Janka, ezt a szalonnás katonát nem eheted meg, mert én eszem meg! – erre rohan, hogy: – Most én! – és hamm, bekapja, majd vacsorára beszalonnázunk, miután két órával előtte, almát/narancsot/répát ettünk, mint az életmódváltásra való felvezetésképpen, erre este tízkor beszalonnázik: azért, mert nem akartam „kornflékszt” adni neki, amit minden reggel és este kér, ha rajta múlna, csak azt enne.

Szóval ma nem volt alvás, helyette inkább elmentünk sétálni, kivételesen a Rajna partra, és kerülgettük az aknákat, amik szintén nem túl aranyosak, és kutyától származnak: Remagen, az ezer kutyaszar városa!

Illusztráció: a kép a Erpeler Ley-en készült!

Majdnem elfelejtettem: Janka mégiscsak hámlik!!!

Vasárnap. Mise az Apollinárisban, nincs utána sütizés. Mise közben, az első olvasmánykor a gyerekeket kivitték a nővérek, hogy külön foglalkozzanak velük. Janka is ki lett szólítva, mentem vele. Egy kis szobában ültünk, a kedves nővér gitározott, aztán felolvasta az evangéliumot, majd magyarázta, beszélgettek. Jankával csak ültünk, mint a kukák, ill. ő, korát, mint helyzetet kihasználva, egyszer csak megszólalt (kb. 5 perc után): Menjünk vissza Anyához! Végül a bicskám lefoglalta, Bár izgultam, mert a nővér rászólt a gyerekekre többször is, hogy üljenek rendesen, én meg bicskát adok a gyerek kezébe, hogy játszon… Aztán a nővér próbált bevonni engem is a beszélgetésbe, de emlékeztettem, hogy csak angolul tudok (kicsit átvertem, mert angolul sem…), így elmagyarázta angolul. Mint utóbb kiderült, megértettem!

Egyébként Janka nem hámló orrának ehhez semmi köze; csak ez ma történt.

Viszont szerdán elhajóztunk Bonnba és vissza: nagyon olcsó volt a hajójegy, jó időnek ígérkezett; Bonnra kb. 50 percünk jutott, mert az utolsó hajóval jöttünk is vissza, szóval 3 órát hajókáztunk, Bonnban egy sört sem volt idő meginni… Elég szép egyébként az egész parti szakasz, amerre jártunk, egyszer majd, ha újra jó idő lesz, majd végigjárjuk ezeket a helyeket még egyszer, de autóval, vagy bringával. Szóval elég jó idő volt, mindhárman eléggé leégtünk, ahol csak tudtunk: az orrunk és a nyakunk.

A Sárkány-hegy, és a névadók

Azóta szinte egyfolytában esik az eső: ma sem esett, és talán tegnap sem, de pénteken igen, és most is felhős, 10 fok sincs napközben; nincs sok kedvünk kimenni, ilyen jó idő után.

És a bonni egyetem

Rengeteget sétálunk (én többet). Az állandó útvonalról már írtam (part-játszótér-haza). Van kialakulóban alternatíva. Most, hogy gyakrabban süt a nap, Jankát már eléggé zavarja, így aluljárók után kutat, ahol meghúzhatja magát a fény elől (a büdösben). Szóval be a városba az aluljáróhoz; aztán esetleg nagy nehezen le a partra. Alku pozícióba kényszerítem: ha felveszem, akkor nincs cumi és takaró, csak ha sétál, de akkor is inkább csak cumi, mert abból több is van (elhagyható), takaróból (és a hozzátartozó gombból) csak egy. (Egy ilyen alkalomkor kesergett, hogy csak a „gombot akajom”: az orrához érintette, majd mehettünk tovább.)

Pénteken is ébredés után a mindennapi rutin szerint eü. séta következett volna. Azonban egészséges életünk másfelé kanyarodott. Lévén egy banán, amit Jankának csinos szeletekben kínáltam fel, miután a kérsz banánt? kérdésemre igennek számító cumis ühüm…-mel felelt; azonban meglátva a banánt, hangos nemekkel folytatta eszmefuttatását. Akkor csináljak belőle turmixot? (Rövid) igen! Tessék a turmixod, szívószállal! Nem! Ezek után némi szóváltásba keveredtünk, aminek sírás lett a vége. Néhány perc múlva kijött a szobából, mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ölembe (én morcos fejet vágtam, mert elvégre mégiscsak megint hülyére vett!), mire fejét hátrahajtva rám néz: – Édesapa, mért haragszol? – ami után már úgy csinálni sem tudtam, mint aki haragszik, de azért elmondtam. Ezután megegyeztünk, hogy rakok a turmixba kakaót, és úgy issza. Ezek után sem kellett neki, amire én megint „szomorú lettem”. Janka megint leült mellém: – Édesapa, szomorú vagy? – Igen. – Akkor megölellek! – és megölelt. Így aztán már úgy sem tudtam csinálni, mint aki szomorú, meg egyébként is, tanulja meg, hogy ha az embert vigasztalják, akkor vigasztalódjon is meg!
Öltözés! – adtam ki végül az utasítást (leginkább magamnak, mert az öltözés azt jelenti, hogy többször is el kell fogni Jankát, hogy a ruhadarabokat ráadjam; persze ma délután azt mondtam, hogy megyünk az autót vezetni, egyből ő hozta a kabátját…). De eszembe jutott, hogy én elég éhes vagyok, és mi lenne, ha amíg Janka fölöltözik (vöhaha), addig megkóstolgatnám a császár szalonnát, amit délelőtt vettünk (húsvéti időszak…), és így is lett: Jankával beszalonnáztunk uzsonna gyanánt, föl nem öltöztünk, sétálni nem mentünk, de a banánt se ettük meg. Persze azért 6 előtt befejeztük a szalonázást, mert hát állítólag hat után már csak másnap illik enni…

Ma este fél tízkor nekiestünk a tiramisunak; ha egyszer ilyenkor készül el!!!…

Különösen a kezdők figyelmébe: http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=8rGDItJIxvM

Itt a tavasz trallala, virágzik az orgona! Azért sokkal barátságosabb ez a hely, ha jó idő van. Csak azért vagyok hajlandó elnézni az elmúlt ötven év leghidegebb hónapját, mert otthon is rossz idő volt. Lassan fény derül arra, hogy valójában más gyerekek is laknak rajtunk kívül a városban. A Rajna-parton megtelnek a kiülős helyek, nem csak a bagósok fagyoskodnak a székeken, és mintha hajó is több úszna a folyón.

A hajókkal nem tudok betelni amúgy. Itt egy folyó, amit használnak is! A vizijárművek nagyrésze uszály, van, ami kb. 180 méter hosszú, megpakolva konténerekkel. A partról nézve nagyon vagánynak tűnik, és tuti sokkal izgalmasabb folyami hajózásban tevékenykedni, ahol az ember nemcsak a nyílt tengert bámulja, hanem a folyó mentén elterülő kisebb-nagyobb településekben is gyönyörködhet. Végre valami, ami közelebb van a termeléshez, mint a fogyasztáshoz (legalábbis nálam). Komolyan fel kéne pörgetni kicsit a mi kis Duna Stratégiánkat, így azért már látom, mennyi mindent ki lehetne hozni belőle!

Amikor még otthon nézegettem a térképen, hogy hol fogunk lakni, kicsit megijedtem, hogy csak 200 méterre a vasúttól… Nem fog nagyon idehallatszódni? Hát, nem. Semmit nem hallunk belőle, szuper! Közlekedik pár olyan vonat, mint például a Budapest-Hatvan vonalon, szóval annyira nem is vagyunk lemaradva. De azért még van hova fejlődni. Érdekes, hogy mindenki szidja a DeutscheBahn-t, mint nálunk a MÁV-ot… Majd egyszer megemlítem az ittenieknek, hogy nálunk a DB a nirvána…

Viszont az a 100 méter, amit meg kell tennünk, hogy lejussunk a Rajnáig, időnként kevésnek bizonyul. Hajnalban és esténként sokszor hallani a hajók morajlását. Annyira nem zavaró, de azért elképzelni, hogy a hajó legénysége mondjuk egy hétig folyamatosan, testközelből hallgatja… Nem beszélve a hajókürtről! Amikor először hallottam, talán egy csapat evezősre dudáltak rá. Leginkább a légvédelmi riadóra emlékeztet. Szóval valami igazán különös érzés, muszáj megállnod egy pillanatra, ha megszólal. (muszáj megállnod = angol; az embernek muszáj megállnia = német; mindenki válassza a neki tetsző verziót) Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt volt légvédelmi próbariadó, hogy mennyire felháborodtak az emberek az intim szférájuk megsértése miatt. Itt pedig ezzel élnek az emberek. Szerintem az alkotmány ötödik módosítása az lesz, hogy bekerül a felháborodáshoz való jog.

Szombaton a jó időre való tekintettel kirándulást határoztunk, és úgy is lett: áthajóztunk a túl partra, hogy aztán felbiciklizzünk a kis hegyre. Azért biciklivel, hogy Jankát ne kelljen cipelni; hátihordóval más lenne, mint a nyakamba; meg ezt magyarázzam meg az ortopédnak… Szóval Judit az első kis emelkedőnél kidőlt, én fittségem teljes tudattalanságában szélesen vigyorogtam, hogy aztán a következő kanyarban én is leszálljak a bringáról. Szóval feltoltuk a biciklit a hegyre, hogy aztán annál nagyobb örömmel jöjjünk majd le. Amikor sütött a nap, öröm volt fenn lenni, amikor nem, azon értetlenkedtem, minek hoztam magamnak sört; így aztán az egyre gyakrabban előbukkanó napfényben azért csak elkortyoltam. Közben Janka belepisilt a Rajnába (hivatalos álláspont; valójában – de ezt Janka nem tudja! – nem, mert nem folyt le a hegyről a folyóba!), csináltunk néhány képet is: ezen látszódik, hol lakunk (mármint a ház!):

A hajótól jobbra, a harmadik mólóval majdnem egy vonalban, a parttól kissé beljebb lévő fenyőfától még beljebb, a szárazföld felé, jó látható, hol lakunk! (Egyáltalán nem, de élőben megtaláltuk!)

Ha majd valóban jó idő lesz (még jobban), és pokrócot se felejtünk el vinni, újra elmegyünk, mert tényleg szép volt: Erpeler Ley!

Tegnap szülinapi ajándék vásárlásba kezdtünk Jankával. Motorral mentünk, de mint kiderült, ez csak nehezítette a feladatot.

(A kép illusztráció, mivel, mint az jól látható, ez a bicikli!!!)

Mert először szokásos délelőtti játszótéri program volt, majd kellő fáradsággal (Apa, vigyél!) indulás a boltba. Itt kosár az egyik kézben, másikban motor, közben Janka üldözés: – Ezt! – Nem, ez sem kell nekünk! – Ez jó lesz? – Biztos nagyon jó, de nekünk nem kell! – Ezt, ezt, ezt akajom! (az 50 műanyag lila/rózsaszín baba közül az egyik); hogy igazából hogy oldottam meg, nem emlékszem, mert aztán a lényeg: fizettünk nagy nehezen végre, és boldogan távoztunk a szemben lévő boltba. Illetve próbáltunk, mert az ajtóban észrevettem, hogy a motor valahol a boltba való bemenés és a kasszánál történő fizetés között elveszett. Janka várj meg itt! – szóltam szerintem elég határozottan, de igazából nem gondolhattam volna komolyan. Mivel visszamentem, jeleztem e pénztárosnak, hogy csak a motort keresem, és szerencsésen megtaláltam a bolt legtávolabbi sarkában. Valószínűleg éppen valamit megmentettem Janka kezéből, ami így tűnt egyszerűbbnek. Szóval megvan a motor – hol van Janka??!!! A pénztáros kislány is pánikba esett, együtt nézelődtünk a két bolt között az utcán: akkor mutatta, hogy ő beszalad a saját boltjába, én pedig a szemköztibe. Hát sikerült úgy bemennie a boltba, hogy senki ott tartózkodónak nem tűnt fel, hogy bejön egy kislány, és szemeteslapátot akar vásárolni seprűvel…; szóval meglett, kiszaladtam, hogy megvan, aztán újra elkezdtem keresni.

Becsszó ez volt az első; ill. rosszul fogalmaztam, mert ebben megfogalmazásban benne rejlik egy második, és sok következő elvesztés is, szóval egyedüli és megismételhetetlen eset (ma például már nem történt meg!)!

Mai merengés: mit tegyen egy gyámoltalan apuka, ha gyerekét a játszótéren egy másik anyuka (határozottan férjjel és gyerekkel együtt, aki annyi idős, mint Janka) egy kicsi zacskó csipsszel vacsora előtt kínálja? Hát én Jankára és az anyukára hagytam a döntést, és Janka elfogadta, majd megköszöntük magyarul és németül (talán spanyolok voltak egyébként!), hazafelé pedig megette, majd jóízűen megvacsorázott. Azért én nem etetném meg más gyerekét semmivel a szülő beleegyezése nélkül!
Khm-khm: igaz, kapott tőlünk egy kisfiú egy kekszet, de Jankától!!! És ez úgy történt, hogy Janka elkezdett barátkozni (a szó eredeti értelmében, figyeltem!) ezzel a kisfiúval: adott neki gesztenyét, mire  a kisfiú egy szál százszorszépet (hogy idegen nyelvű olvasóink is biztosan beazonosíthassák a növényt: Bellis perennis) hozott, és ezt honorálta Janka keksszel. Jó fej kisfiú volt, mert szóba állt Jankával, mármint metakommunikáltak, meg a végén elköszöntek: tschüss!

Janka tanulja a barát/barátkozás témakört: – Ez mi? – Egér. – És ki hagyta ott? – Édesapa vagy Édesanya. – És hol a barátja, a laptopja?
Csókolózó pár a tévében: – Mit csinálnak? – tanácstalan csöndből Janka megment minket újabb kérdésével: Barátkoznak? – Igeen!!

Tegnap előtt igen vicces fektetésünk volt, mivel én a konyhában neteztem, Judit odabent, miközben Janka elalvására vártunk; így aztán e-maileztünk: – itt vagy? mi a helyzet? – Janka épp most hajította át a hálószobába a kispárnáját, hogy átjöhessen érte. Tehát mindjárt alszik… – bírod röhögés nélkül vagy már ideges vagy?! – Nem vagyok ideges. Nagyon cuki, és amúgy csöndben van. Igazából én bénáztam el, mert ott ülök, ahol lát a tükörből.

Séta, este 6 után. Mivel 9-ig világos van, nehéz az estét elindítani. És Janka amúgy is 5-ig alszik; de ma felkeltem! (Persze, ha végre elalszik!) A sétánál szabály, hogy egyedül kell a játszótérig menni, különben hazamegyünk! (De ha az a cél, hogy hazamenne, akkor egyéb praktikához kell fordulni.) Most ment is a dolog: le a partra, vissza a sétálóutcába, egyedül, a kisbabakocsiját tolva. Minden pocsolyába beletolta a babakocsiját, de ő nagyterpeszben ment át fölötte, nehogy belelépjen. (Belelépett.)Aztán nyafogás, hogy vigyem el a játszótérre. Itt keksz evés kezdődött, azonban már az első kiesett a szájából a földre: – Akkor ezt a kacsáknak adjuk! – sikerült leszerelnem az első próbálkozását, hogy én vigyem. Tehát egyik kézzel babakocsi tolás, másikban a kacsának szánt keksz; ha megálltunk lefelé kekszet enni, akkor átölelte a kacsának szánt kekszet tartó kezével a babakocsi fogóját, és a másikkal kekszet vett; találékony: először elengedte a babakocsit, és csodálkozott azon, hogy elgurult! Leértünk a partra, kacsát kerestünk, és találtunk. A kekszet letette a földre, és előbb békésen, majd mérgesen szólingatta a kacsákat, de egyik se tolta oda a csőrét. Aztán észrevettem, hogy a keksz mégiscsak eltűnt: Janka jóízűen ropogtatta el, ha már a kacsának nem kellett…

A néni két hétig nem lesz itthon, és nekünk kell etetni a macskát (nem a kutyával!); hogy Jankát idézzem: most én!

Janka szavajárása, ha már valamit nem bírunk kivárni, és helyette megcsináljuk: – Janka, rakd helyére a könyved! – Nem! – Légy szíves! – Nem! – Akkor helyre rakhatom? – Igen! – 1-2 másodperc múlva: – Most én! – pattan fel dühösen.

De talán folytatnám ott, hogy biztos mindenki ismer ilyen idétlen filmjeleneteket, amikor valaki kizárja magát a saját lakásából: ez mindig az élettől olyan távolinak hatott, hogy kevéssé váltottak ki belőlem kacagást. Hát amikor pénteken kizártam magunkat, akkor sem kacagtam… Történt ugyanis, hogy a szemetet levittem, de ugye ez egyedül nem megy („én is jövök!). A szelektív kukáknál szépen összetaposta Janka flakont (ahogy Lolától látta; csak nem nagyon érti, hogy bizonyos palackokat mért nem szabad összetaposni (az megy visszaváltásra 25 centért); ha a gyerekkel tapostatjuk össze a flakont, egy-két dologra figyeljünk: 1. előtte öblítsük ki/igyuk ki mind egy cseppig; 2. mindenképpen csavarjuk le a kupakot, mielőtt – Lolától nagyon meggondolatlanul eltanulva – ráugrik a gyerek! És lehetőleg vagy egészen, vagy csak olyan mértékig, hogy ne lője be a szekrények alá a kupakot…); ahogy ötödik próbálkozásra „most ő” próbálja kidobni a flakont, egyszer csak a hazajutás nehézsége villant fel a fejemben: igazából a kukák az udvarban vannak, tehát otthon vagyunk, viszont mivel csak kiszaladtunk az udvarra kidobni a szemetet, csak pulcsit és papucsot vettünk, viszont egy ajtó választ el minket a meleg háztól. Az ajtón egy kilincs van, és az a belső felén, kívülről csak kulccsal nyílik. Míg oda nem érünk titkon reménykedem (bár jelen esetben a titkon reménykedés nem releváns, hiszen kitől titkolhattam volna? Janka egy óráig nem értette, mért nem megyünk be a meleg lakásba, tehát előle biztos nem…), hátha nem is csuktam be, csak kicsit behajtottam, hogy a meleg ne jöjjön ki: hát nem jött ki, mert  – ahogy a macska a fára, – az ajtó be volt csukva (általam; mivel a macskát érkezésemkor kizavartam a mínusz 10-be, nem engedtem be, és azóta kerül; kicsit izgultam, ha ez olyan benti fajta macska, akkor lehet, hogy megfagy; bár mivel este, amikor megérkeztem, és értetlenül bámultam a német tv adásokat, a szívbajt hozta rám, amikor megjelent a hálószobában, szóval!). Se baj, gondoltam, és mondtam, hogy Jankát nyugtassam, de ő aztán nem izgult, velem ellentétben. Lehet vagy 8 fok, pppb konstrukcióban odakinn: papucs, pulcsi, és pelus nélkül, mert Janka már nagylány (- Én nem vagyok nagylány! – Kislány vagy? – Nem! Janka vagyok!), így odahaza bugyi van, pelus nincs; és az állandó rettegés miatt óránként „ülj a bilire” akció-sorozat. Se baj, újra mondom, Édesanya hamarosan hazaér, hiszen delet mondott, most pedig 3/4 1!

Végül háromnegyed kettőkor sikerült a nénit felébreszteni, aki éjszakás, és ilyenkor 4-ig alszik…; Judit kettőkor végzett, rosszul emlékeztem. De addig is bemenekültünk a mosókonyhába, ott játszottunk (bekapcsoltam egy fagyaszót, hogy melegítse a helységet…); egyszer kiszaladtunk pisilni, mert attól rettegtem, hogy ha még be is pisil Janka, akkor aztán itt vége mindennek: de hiába az árnyékos barackfa (de talán inkább nem árnyék volt, hanem nem is sütött a nap…), nem sikerült, nem jött semmi. Jankára ráadtam a saját pulcsimat, az nem tetszett neki, mert a földig ért, és nem tudott benne menni, és a kezét sem találtuk meg az ujjában. Végül, miután az egész két négyzetméteres mosókonyhát alapos tanulmányozásra szemügyre vettünk, minden játszható játékkal (csipesz, gyertya; a mosópor nem tartozott közé, bár biztos az lett volna a legizgalmasabb…) játszottunk (ez nem a fiatal és kezdő anyukák többes száma (kakiltunk, szopiztunk, bepisiltünk, stb., én is be kellett kapcsolódjak!), végül az ölembe vettük, hogy megnézzük az utcán , jön-e Édesanya, végül, miután sokadszorra győződtünk meg arról, hogy nem sikerült a nénit felébreszteni.

Vasárnap lemaradtunk a miséről: szokás szerint 11-re mentünk (nem mintha csak akkor tudnánk felkelni, hanem akkor van a gyerekmise; na jó, de…), viszont elsőáldozás volt, és a Miatyánkra értünk oda;. szóval viszonylag rövid mise volt. Persze ilyenkor (is) elég kiábrándító a puccos, templomot csak ilyenkor látogató, gúnyos, nem törődöm szekularizált tömeg. Azon gondolkodtam, hogy van az, hogy a kereszténység kigúnyolása folyamatosan nem jogsértés; hamarosan újra az ősegyház korát fogjuk élni, amikor a szent gúny és nevetség tárgyává válik?!

Viszont mise után nagy séta, mert megnéztük a furcsa égi jelentséget: sütött a nap…; ma is: akkorát sétáltunk Jankával, hogy hazaérve jól beebédelt, majd egyszer csak elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul; aludt majdnem három órát. Néhány kép a máról:

Egyetem:

Most az emberekről ejtek egy pár szót. Szóval alapvetően mindenki nagyon rendes, és segítőkész. A campus viszonylag kicsi, ebben a félévben nyolcan jöttünk cserediákok, akik közül hat arab, egy ausztrál, és én. A legintelligensebb arab egyébként Jordániában, egy katolikus iskolába járt (általános és gimnázium egyben), amit ferencesek működtetnek. Az a legrégibb és legjobb iskola a környéken. A többiek nem annyira beszélnek jól sem angolul, sem németül, pedig az egyetemükön angol a tanítási nyelv, és az elmúlt három évet német tanulással töltötték. Most németül tanulják a tárgyaikat.

Na de az ausztrálok! ők meg aztán pláne nem beszélnek semmilyen nyelvet, és nem is nagyon hajtatnak arra, hogy megtanuljanak. Ausztráliában nem kell semmilyen nyelvvizsga a diplomához. A szakmai gyakorlaton három ausztrállal dolgozom együtt, úgyhogy remekül fejlődik a németem… A nemzetközi iroda távlati célja az, hogy minél több itteni diák menjen külföldre, és minél több külföldi diák jöjjön ide. Gyakorlatban természetesen nagyon is konkrétan, nagyon is behatárolt feladatokat végzünk. Kreativitásnak egyenlőre csíráját sem látom, de egyenlőre kivárok. Segítjük az oktatást, a nyelvtanulást, népszerűsítjük a nemzetközi irodát, JA és tanulunk.

Amihez őszintén szólva sok kedvem nem volt. Kérdeztem a kisfőnököt, hogy hány kreditet kell megcsinálnom, elég-e a 29 vagy kell a 31 (pont 30-at nem tudunk felvenni) hiszen nekem nincs rá szükségem otthon. Azt mondta neki elég a 29 is. Másnap felvett egy tárgyat a ‘Neptun’-ban. Erre azt mondtam, jó-jó, legyen még egy tárgy, de lehetne, hogy én választom ki azt a tárgyat? Három konkrét angol tárgyat kötelező tanulnunk, gondoltam, ha muszáj még felvenni, legalább legyen németül. Oké-oké, felvehettem a német tárgyat. Két nappal később újra felvette az ominózus tárgyat, és még egyet. Ez így ment két hétig, így 37 kreditnél kötöttem ki, és sértődötten vette tudomásul egy másik tanár, hogy miért is nem ‘érdekel’ az ő tárgya. Meg kell jegyeznem, hogy kissé kellemetlenül érintett, hogy lépten-nyomon beletúrtak a tantárgylistámba. De második nekifutásra sikerült felvenni a bociszemeket, melynek eredményeként most három angol és három német tárgyam van, összesen egyébként 33 kredit. Ezzel az aránnyal meg vagyok elégedve, de sajnos azzal jár, hogy szerintem most állati lustának néznek, pedig ugyanannyi tárgyam van, mint a többieknek. Mint felvilágosítottak, a fő csapásirány az, hogy a cserediákok angol nyelvű tárgyakat vegyenek fel. Persze nem zárkóznak el, ha németül akarsz tanulni, de csak miután felvetted az ő kiszemelt tárgyaikat. Ezt az íratlan szabályt szerencsére sikerült kissé áthágnom. Nem arról van szó, hogy ne tudtam volna több tárgyat is csinálni, de akkor nem most néznek lustának, hanem az egész félévben, mivel sokkal kevesebb időm lett volna gyakornokoskodni, és mindig csak azt látták volna, hogy rohanok haza (beadandót írni, melyet senki nem olvas el), nem vagyok ott, nem dolgozom. Erről hasonlóan vélekedik a két ausztrál is, akik már az előző félévben is itt voltak, így van egy kis rálátásuk. Viszont nincsenek vizsgák!!! Beadandó, prezentáció, és kész. Azért otthon nem olyan ritkán találkozni olyannal, hogy ezek után szépen vizsgázzál is.

A diákokról nincs nagyon kialakult véleményem, de az körvonalazódik, hogy azért nem ez a Humboldt. Az egyik tanár folyamatosnak olyan jellegű megjegyzéseket tesz, amiről arra következtetek, hogy ezt a fajta egyetemet – ezekkel a szakokkal – hívják nálunk szabadidőközpontnak. A tegnapi órán a terrmeben senki sem tudta, mi fán terem a Tobin.

Nem tanulmányi ügyek:

Eddig sosem jött cserediák pereputtyostul, de itt az alkalom, hogy kialakítsák erre is a gyakorlatot. Tegnap nagyon meg voltam ijedve, hogy a nagyfőnök és egy másik tanár ott nyomban felhívja az egyetemi bölcsödét, hogy márpedig nem cserediák-kompatibilis a rendszer, márpedig itt egy cserediák, márpedig azonnal vegyék fel a gyerekét. Szerintem ez onnan ered, hogy a cserediákok a legtöbb dologban elsőbbséget élveznek, pl. nekünk csinálják meg először a diákot, mi bármelyik tárgyra bekerülünk, akkor is, ha várólistán vagyunk, stb. A bölcsivel valami olyasmi a helyzet, hogy nincs hely (itt is hosszú várólisták vannak), plusz berlini modell szerint zajlik a beszoktatás, ami egy hónap, és nem szeretik, ha valakit egy évnél rövidebb időre iratnak be. Én személy szerint azért nem ragaszkodtam hozzá, mert fizetős. Valami 130€ egy hónap, de már nem emlékszem pontosan, mert hónapokkal ezelőtt lezajlott ez az egész. Múlt hét hétfőn pedig csak úgy bementünk egy oviba, érdeklődni, hogy milyen gyereklefárasztó lehetőségek vannak a városban (játszótér, játszóház, időszakos gyerekfelügyelet, stb.), aminek az lett az eredménye, hogy Janka május közepétől mehet az oviba, ami egyébként ingyenes. Az óvodavezetővel futottunk össze, aki nem volt hú, de nagyon kedves, viszont tök segítőkész.

A menzán amúgy viszonylag normális ételt 2.20€-ért lehet venni, ami szerintem jó ár. Ráadásul a diákok 10 év alatti gyerekeinek jár egy második adag ingyen, ami szuper, mert így kb. 660 Ft-ból megebédelünk hárman. Mikor kiváltottam az ehhez szükséges kártyát a konyhavezetőnél, közölte velem, hogy tudja ki vagyok, tudja hol lakok, meg minden. Na nem fenyegetett, hanem elmesélte, hogy ő is aktív részese volt az albérletünk keresésnek. Továbbá ajánlott egy csomó helyet, ahol érdemes kiraknunk állást kereső hirdetést, szóval nagyon rendes volt.

Nem egyetem:

Azt hiszem, szemeszter végére a legtöbb ember legalább arcról ismerős lesz a városban. Úgyhogy vigyázni a kell a renoménkra… A templomban már legalább négyen odajöttek hozzánk egy pár szót váltani, érdeklődni, persze van aki csak azért, hogy magáról mesélhessen, szóval nagyon kedvesek, de ez lehet, hogy Janka miatt is van.

Van két biciklink, az egyik a házinénié, a másik az egyetemről, ami nagyon szuper! Ma vettünk gyerekülést, és a boltban is nagyon kedvesek voltak. Kaptunk gratis egy pumpát és egy csavarhúzó készletet is. Na meg egy kis nyelvleckét. Azért egy ilyen hatalmas bicikli bolt Magyarországon nem tudna megélni egy 15 ezres településen…

És végül a házinéniről, aki rettentő rendes hozzánk. Kezdve ott, hogy kölcsönadta a saját utazóágyát, utána szerzett egy normális gyerekágyat. Adott két váltás ágyneműt mindenkinek, a konyha teljesen felszerelve, plusz egy csomó dolgot felajánlott (babakocsi, vasaló, vasalódeszka, használjuk a mosószert, ad kölcsön pénzt stb.). Az egyik nap említettem neki, hogy nem olyan jó az internet, erre másnapra vett egy routert. Mondjuk az internet szerintem csak rosszabb lett azóta, de már tényleg annyi mindent kaptunk tőle, hogy csomószor nincs képem odamenni. Most pl. egy klopfoló kéne. Egyébként beszél kicsit lengyelül, mivel Lengyelországból származó (gondolom kitelepített) szudétanémet. Eddig azt hittem, hogy a Szudéta-vidék Csehországban van, de azt mondja, hogy Lengyelországban és Ausztriában is. Ennek utána kell néznem. Mikor említettem neki, hogy itt mindenki olyan kedves, azért felvilágosított, hogy az őslakos, idős németek azért elég irigyek, és nem szeretik olyan gyüttmenteket, mint akár ő. Gondolom a településen élő rakat török bevándorlónak kifejezetten örülnek.

Igazából én sosem énekeltem, mivel még túl kicsi voltam, amikor kellett volna, és bár kisdobosnak már elsőben avattak kiváló tanulmányi eredményem miatt, de egy évre rá cserkész lettem (tiszteletbeli, mivel még túl kicsi voltam ahhoz is, szóval csak táborozgattam), úttörőnek pedig Tábikné kérésére sem jelentkeztem. Egyébként Jankának most vettünk egy könyvet, amiből betűket tanulhat (valóban korai, viszont versikés, de nagyon béna versek), és az ú betűs rész az úttörővasútról szól. Szóval átköltjük; ezt is, meg mást is.

Lola – akinek meséit nem igazán szeretjük, mert elég idegesítő (de a cd változatban DTK okoskodó magyarázkodása (te kiss butus; nem, nem, nem) egyenesen rettenetesen idegesítő), szerencsére Janka sem sokat kéri, inkább a die Tiger-t, mert hogy németül is rajta van a Maszkabálon, múltkor kiverte a hisztit a játszótéren, hogy nem vagyok hajlandó neki németül elénekelni. El is menekült a melletünk hintázó kislány. Szóval Lola daddynek szólítja akit mi következetesen édesapának. Tudom, régimódi, Apának is szólíthat, de nincs annál nagyobb büszkeség, mint amikor a templomban elrikkantja magát mise végén, mikor már az orgona sem szól, hogy „Édesapa, hol vagy?”, majd rohan hozzám! (Esetleg az, amikor mindez Magyarországon történik, mert ott más is megérti, mit mondott…)

No de ünnepről akartam írni, ének, ami a mai napról jutott eszembe, hogy még nem írtam meg.
Ott kezdődött az elgondolás, hogy nem sok mindenkinek kívántam boldog húsvétot (nem kell máris röhögni, most nem arra gondoltam megint, hogy nem beszélek németül (sem), hanem hogy levélben, haza). Akkor legalább megírom, milyen volt, itt, idegenben.
Hát igazából nincsenek egyértelmű olyan emlékeim, amikor nem énekeltem passiót, valamilyen szereppel, tehát ez volt a legkülönösebb. Meg hogy nem tudtam, mit éneklek, hogy mit prédiákál a pap (azt más napokon sem, ez nem a húsvét különlegessége!), csak a szövegeket olvastam az olvasóval/pappal párhuzamosan érthető nyelven.
A virágvasárnap elég meglepő volt, mert csak odáig olvasták el az evangéliumot, hogy Jézust elfogják. Úgyhogy tovább én sem juthattam az olvasásban, mert ment tovább a mise. És nem énekelték, hanem mondták. Pedig van énekkara a templomnak, aznap hallotuk először, és elég ügyesek is.
Csütörtökön együtt voltunk, Judit késett, mert az egyetemen éppen olyan órán volt, ahol egyébként a tanár a katolikusokat cikizte az imádsággal…
Pénteken életem legrövidebb nagypénteki liturgiája volt, viszont szép pillanat volt a kereszthódolat, amit térdhajtással, és egy égő gyertya letételével lehetett végezni.
Szombaton csak én mentem, mert hogy hosszú lesz, és fél 9-kor kezdődött. Az Appolinariskirche-be mente, a hegyre, tök sötétben, mert  a turista úton nem volt világítás. Nagyon szép volt, volt tűzszentelés a templom előtt, mind az összes olvasmány; két apácanéni énekelt (ott laknak a teplom mellett, kolostorban), elég szépen, ja, és az egész gitáros volt; ilyenen sem voltam még. Szép volt, de azért egy kis gregorián igazán elfért volna…
Vasárnap mentünk mindahányan, (hárman), Jankával mentem olvasni/játszani most én, hogy Juditnak is legyen húsvét. Bementünk a többi gyerekkel a kápolnába az olvasmányok alatt, ahol foglalkoztak velük, de Janka még túl pici volt, a gitáros bácsitól meg is ijedt, úgyhogy kijöttünk. De a végén a hitoktató néni Jankának is aditt gyertyát. És mise végén egy másik néni is odajött hozzánk beszélgetni, hogy hogy vagyunk, van-e szükségünk valamire; igazán kedves volt. Persze Janka tehet az egészről, mert fel-alá sétafikált, mindenkire mosolygott, vagy morcogott, vágta a pofákat, közben deneveérhangon egyfolytában beszélt, átrendezte az összes gyertyát, de áldozás után azért vissza rakta, sőt, egy-két hívő, aki jött gyújtani, annak az elpakoltakból adott. Szóval elég figyelemfelkeltő volt.
Így telegetett a húsvét; a köztes időben csavarogtunk a parton (lakás-part-játszótér-lakás), ettünk (ez és az erre való készület tette ki az idő legjavát).

Mivel már elég hosszú, ezért befejezném, de a mai nap elég vicces volt: kajálni voltunk a főiskolán: Janka ingyen ehet, kap egy egész adagot, aminek az lett az eredménye, hogy mivel én öt adagra főztem kocsonyát, most azt eszem legalább egy hétig, szóval én nem voltam beszmítható állapotban evés szempontjából. Janka többet evett, mint Judit, mind levesből, mind másodikból, ami egyébként elég érdekes („nincs csúnya lány…”) ízű barna löttyel votl megöntözve; a saláta pedig eszméletlen volt! (mármint ki tudta azt a semmihez sem hasonlítható borzalmas ízkombinációt létrehozni…). És Janka motorozott: néhányan majdnem elestek tálcástul, amikor elszáguldozott előttük, és röhögtem, Judit aggódott, hogy soha többé be sem engednek minket erre a helyre, de abban azért megállapodtunk, hogy motor nem jön velünk, csak majd ha kint is tudunk enni (van rá lehetőség). És aztán felfedezte Janka, hogy van etetőszék, tehát legközelebb az ülés is biztonságosabb lesz…
Hazafelé sajnos az elégtelen kommunikáció miatt a takaró Juditnál maradt, így dolgozni kellett, hogy megnyugodjanak a kedélyek, és végül tök jót játszottunk délután.

És voltunk bicikliboltban, láttunk olyan király tandem bicikliket, hogy arra kellet rájönnöm, a százlábúnek elég sok pénze lehetett, hogy azt adott Bogyóéknak; mi csak 30 euróért gyerekülést fogunk venni, nem 4500-ért bringát…