Séta, este 6 után. Mivel 9-ig világos van, nehéz az estét elindítani. És Janka amúgy is 5-ig alszik; de ma felkeltem! (Persze, ha végre elalszik!) A sétánál szabály, hogy egyedül kell a játszótérig menni, különben hazamegyünk! (De ha az a cél, hogy hazamenne, akkor egyéb praktikához kell fordulni.) Most ment is a dolog: le a partra, vissza a sétálóutcába, egyedül, a kisbabakocsiját tolva. Minden pocsolyába beletolta a babakocsiját, de ő nagyterpeszben ment át fölötte, nehogy belelépjen. (Belelépett.)Aztán nyafogás, hogy vigyem el a játszótérre. Itt keksz evés kezdődött, azonban már az első kiesett a szájából a földre: – Akkor ezt a kacsáknak adjuk! – sikerült leszerelnem az első próbálkozását, hogy én vigyem. Tehát egyik kézzel babakocsi tolás, másikban a kacsának szánt keksz; ha megálltunk lefelé kekszet enni, akkor átölelte a kacsának szánt kekszet tartó kezével a babakocsi fogóját, és a másikkal kekszet vett; találékony: először elengedte a babakocsit, és csodálkozott azon, hogy elgurult! Leértünk a partra, kacsát kerestünk, és találtunk. A kekszet letette a földre, és előbb békésen, majd mérgesen szólingatta a kacsákat, de egyik se tolta oda a csőrét. Aztán észrevettem, hogy a keksz mégiscsak eltűnt: Janka jóízűen ropogtatta el, ha már a kacsának nem kellett…

A néni két hétig nem lesz itthon, és nekünk kell etetni a macskát (nem a kutyával!); hogy Jankát idézzem: most én!